2012. február 15-én kaptam hírt, hogy életének 77. esztendejében elhunyt Madarász Gyula festőművész, a felsőbányai festőtáborok kitartó résztvevője. Onnan kezdődött jó barátságunk és tisztelettel ápoltam azt a nagy festőművésszel szemben.
A Holló-, Csokonai és Kölcsey-díjas festőművészt, aki 1975 és 1989 között a debreceni tanítóképző főiskola tanára, művészeti tanszékének vezetője volt, hetvenhét évesen érte a halál.
Madarász Gyula Zsákán született, Debrecenben lakott. Tagja volt a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének, a Képzőművészek és Iparművészek Szövetségének.
Alapítóként és művészeti vezetőként tevékenykedett több nemzetközi művésztelepen, így az Ajkán működött Kárpát-medencei Magyar Festők Művésztelepén, a hajdúszoboszlói Cívis Nemzetközi Művésztelepen; alapítótagként munkálkodott a Hortobágyi Nemzetközi Művésztelepen és a hajdúböszörményi székhelyű Hajdúsági Nemzetközi Művésztelepen. Tagja volt továbbá számos hazai és külföldi művésztelepnek, alkotótábornak, köztük a Felsőbányán minden szeptemberben működő Nagybányai Tájképfestő Telepnek, valamint a Gyergyószárhegyen, Magyarláposon, Targovistén rendezett táboroknak.

1961 óta rendszeresen állított ki otthoni és külföldi galériákban.
Több mint 50 önálló kiállítása volt. Legjelentősebbnek tartotta a Debrecenben, Budapesten rendezett önálló tárlatokat.
Huszonkilenc művészeti díj kitüntetettje volt.
„Madarász Gyula művészetétől távol áll az érzelmesség, de a száraz, kiagyalt tartalmiság is, stílusától az aprólékos naturalizmus, de a színplifikáló elnagyoltság is. Mondanivalója álpátosztól mentesen emberi.” – írta róla Sz. Kürti Katalin a Hajdú-Bihari Naplóban, 1966-ban.
Találóan állapította művészetéről Dankó Imre 1972-ben: „…kiforrott, kiegyensúlyozott, hangulatgazdag, rokonszenves, emóciókat kiváltó művészet az övé. Madarász Gyula az úgynevezett alföldi festészet eszme- és technikavilágában él. Sötét tónusú képein egy érzékeny emberi világ meleg közvetlensége tárul elénk.”

Alkotásait és emberi nagyságát ugyancsak dr. Dankó Imre foglalta össze 2000-ben ilyenképpen: „Nagyon érdekes, hogy Madarász kietlen, lepusztult tájat ábrázoló tájképei – bihari, hortobágyi tájak – nem lázítanak, hanem finom líraiságukkal, nagy hangulatot teremtő erejükkel egy korábbi boldog, vagy legalábbis boldogabb világot idéznek fel bennünk. A képek ennek az egykori, valamiféle értékes összhangot alkotott világnak a romlását, bomlását, pusztulását mutatják meg, tárják elénk. Madarász Gyula számára a festészet feladat, mégpedig a felelősségvállalás feladata. Saját felelősségével kívánja felelősségre bírni környezetét, képeinek nézőit, az emberiség nagy értékeinek megóvására, őrzésére, sőt továbbfejlesztésére és továbbadására is.”
Az alföld festője csodálta a hegyvidék különlegességeit. Szerette a bányászváros jellegzetességeit, a boglyás mezőket, a dombok, hegyek és völgyek patakocskáit. Tájaiknon alkotott képei művészetének ritkaságai közé tartoznak.
Nyugodj békében Gyula bátyám, alkotásaid továbbra is éltetni fognak!