„Nevelni a szépre, a jóra, népünk, a mellettünk élők és szülőföldünk iránti megbecsülésre, szeretetre. És a becsületes, de sokszor ki nem fizetődő munkára.”
Metz József

Lehet–e ennél szebben megfogalmazni a pedagógiai hivatás lényegét, célját? A kilencedik évtizedében járó Metz József tanár úr pedagógiai ars poeticá–ja a Bányavidéki Új Szóban 1988-ban közölt interjúban olvasható. A hosszú, viszontagságos életút, rögös pálya sem ingatta meg hitét a tanítás értelmében, szépségében, nemzetünket, népünket megtartó szolgálatában. Hirdette, vallotta, hogy értelmiséginek lenni több, messzemenően több egy diplomával hitelesített státusznál. Értelmiséginek lenni – vallotta felesége, az áldott jó Márta nénivel egybehangzóan – elsősorban cselekvés, egy önmagunkat folyton megújító, szellemünket folyton izzásban tartó, kisugárzó készenléti állapot, soha el nem fogyó lámpás, mely másoknak világít. Ha rá gondolok, önkéntelenül is Apáczai Csere János, Misztótfalusi Kis Miklós életpéldája jut eszembe. Hivatását – Németh Lászlóhoz hasonlóan – ő is varázskörnek tekintette, melyet a munka szentel meg. Igen fontosnak tartotta, hogy megismerje azt a tárgyi és szellemi környezetet, ahova sorsa vezette. Már az első években megírja a nagybányai magyar középiskola történetét, kiegészítve Morvay Győző: A középoktatás története Nagybányán című, 1896-ban megjelentetett munkáját. A kiváló tanárelődökhöz méltó elkötelezettséggel, elszánással lépett katedrára, vállalta és folytatta a küzdelmet. Soha egy zokszó nélkül, soha sem panaszkodva, hanem hittel telítetten, másokban is fölkeltve az érdeklődést az őt körülvevő világ csodáival, szellemi értékeivel szemben. Őt is megfenyítették, börtöncellába zárva kívánták megtörni, ő is kemény küzdelmet folytatott a hozzá méltatlan ellenfelekkel.
Ez az erkölcsi példa indította a Romániai Magyar Pedagógus Szövetség Máramaros megyei szervezetét arra, hogy a nyugalomba vonuló pedagógusok legjobbjait a kiváló elődről, az iránta ma is élő tisztelet jeleként, az általa képviselt, életpéldával megtestesített éthosz életben tartása erkölcsi elismeréseként Metz József Díjjal jutalmazza.
Ki is volt Metz József (1914–2004)? – kérdezheti a fiatalabb nemzedék, kérdezhetik azok, akik személyesen nem ismerhették őt. Egyike azoknak, akik az első világháború zivataros idején születtek, aki a kisebbségbe sodort erdélyi magyarság szellemi ébredése, küzdelme légkörében nevelkedett, bízott abban, hogy a csüggedést mindenkor felülírja a hit, a kétségbeesést legyőzi a remény, az ellenségeskedést a szeretet. „…a világháborúk, az izmusok, a helykeresés, a jelszavak századá”–ban haladt a maga választotta úton, tántoríthatatlanul. Gondolat– és érzésvilágát a csíksomlyói gimnázium, a kolozsvári Báthory–Apor diákotthon formálta, csiszolta, oly erdélyi szellemi nagyságok áramkörében, mint Venczel József, Bíró Vencel, György Lajos, Márton Áron. Történelem–, magyar– és földrajztanárként kereste a maga helyét. Már az indulás évei – folytonos álláskeresés, hányattatás – mintegy előre vetítették a jövőt, az életút tengelytörő kátyúit, gödreit. De mindig volt ereje felülemelkedni a napi gondokon, megpróbáltatásokon. Nagybánya, az 1940-ben újraszerveződő gimnázium kínálta a révbeérés lehetőségét. S ő, aki addig e vidékről talán hírből is alig hallott valamit, élt a felkínált alkalommal. Maga sem gondolta azt, hogy lépése mily módon határozza meg eljövendő életét. „Gondolom, hogy az embernek ott van a szülőföldje, ahol otthonra talál. És én Nagybányán találtam otthonra, előbb öntudatlanul, majd tudatosan vállalva azt, hogy ez az igazi szülőföldem.” Elé tárult a nagybányai festőiskola által örökszép művekben megörökített táj, a bányavárosnak az addig ismertektől eltérő, meghitt varázsa. A külső impulzusok mellé odatársult a gimnáziumi könyvtár szellembirodalma. A katedra kenyeret adott, a könyvek olthatatlan tudásszomját gerjesztették újabb és újabb ismeretek megszerzésére. Fáradhatatlan volt a munkában. Volt idő, hogy osztályonként negyven tanuló hallgatta/követte oktató, tanító szavait. Jó tanárként tudta: kevés az, ha csak az ismeretek mechanikus közlésére vállalkozik. A tudás akkor válhat valóban személyiségformáló forrássá, ha a hely szellemébe beleágyazottan jut el elménk érzékeny receptoraiba, ha a közvetítő szó érzelmeket ébreszt, megnyitja a szívet a befogadásra, ha a tanítás folyamata ráébreszt arra, hogy tanulni nem kényszer, hanem belső indíttatásból fakadó igyekezet és törekvés a megismerésre, felismerése annak, hogy kötelezettségeink vannak a bennünket körülvevő világgal, közösségeinkkel szemben. A történelem, az irodalom, a földrajz tanítása – s az időközben rá bízott egyéb stúdiumok is – kiváló eszközök az egyéniség kibontakoztatására, a bennünket körülvevő teremtett világ titkainak feltárására. Az 1940-ben kínálkozó alkalom megragadása életre szólókihatással volt. „Lehetetlen volt nem szeretni azt az iskolát, amelyben egy idekerült prédikátor – Kopácsi István – habár latin nyelven, de mégis az igazságot igyekezett a gyermekek fejébe beletölteni. Lehetetlen volt nem szeretni azt az iskolát, ahol egy Baróti Szabó Dávid írta időmértékes verseit. Lehetetlen volt nem szeretni azt az iskolát, ahol a Kufsteinben meghalt Szentjóbi Szabó tanított. S a növendékek egész sora került lassan elém: Misztótfalusitól, de még előbb Bánffyhunyaditól, aki Londonban lett egyetemi tanár, s amikor úgy érezte, hogy élete alkonyához ért, elindult, hogy Nagybányán hajtsa nyugovóra fejét. Nem ért ide, útja bevégzése előtt halt meg.”
Tizennyolc év adatott számára, hogy kiváló pedagógiai tehetségét, tudását maximálisan kamatoztathassa. 1940–1944 között gimnáziumi tanárként, 1945–1948 között igazgatóként, 1949–1954 között a bányászati és vegyészeti szakközépiskola, 1954–1958 között pedig a 2. számú magyar tannyelvű középiskola tanáraként – más–más helyzetben, környezetben, de ugyanazon lángon égve. Ez utóbbi helyen különös hangsúlyt helyezett az önképzőköri munkára, melynek lényege és fő törekvése a szellemi táj feltérképezésére irányult. Azon szellemi tájé, melyet bőséges kincsekkel áldott meg a Teremtő. A festővásznakon megörökített csodálatosan kék éggel, a várost koszorúzó hegyekkel, az altalaj mesés kincseivel, Erdély egyik legrégibb középtanodájával, gazdag történelmi múlttal, középkori templomokkal, egy olyan sajátos szellemvilággal, amely számlálatlanul szülte a világító mécseseket, a mélységek rejtett értékeit kemény munkával felhozó, sajátos lelkületű bányászok meséivel, mondáival. Ennek a megismerésére buzdította a diákokat. Sikerrel, országos visszhangot kiváltó önképzőköri munkával. Mindeközben Metz József tanár úr a város és környéke történelmének, szellemi hagyományainak elmélyült kutatója, ismerője lett, megkerülhetetlen tudományos tekintély, kiváló tanulmányok szerzője, irodalmi, művelődési rendezvények kedvelt előadója. Az 1957-es Ady–ünnepségek előkészítő szervezője. Mindez, az 1956 utáni megtorlás, a megfélemlítés hatalmi politikája szemében államellenes cselekedetnek bizonyult. Szemükben minden gyanús volt, különösképpen az a tett, amely a maga kultúrájára építő önismeretet magvait kívánta az ifjúság lelkébe, elméjébe plántálni, őket a nemzetszolgálatra felkészíteni. Az önálló magyar iskolák felszámolása együtt járt az emblematikus személyiségek megfigyelésével, üldözésével.
1959. október 6-án – szimbólumértékű nap a magyar történelemben – letartoztatták, derékba törve egy csodálatos tanári pályát. A szekuritáte a fondorlatos, eszközeikben nem válogató szellemi perzekutorai hat hónapos vizsgálati fogság alatt sem tudtak elegendő vádanyagot összehordani ahhoz, hogy elítélhessék. A fogság sem törte meg. Erős hite, az igazságosság győzelmébe vetett reménye, az őt szeretettel övező család segítette abban, hogy túlélje a megpróbáltatásokat. Szabadon engedték. A visszanyert szabadság azonban egyenlő lett a gályapaddal. „Állásomat azonban, mivel három hónapnál hosszabb ideig hiányoztam igazolatlanul a munkahelyemről, nem kaptam vissza.” Mily ördögi cinizmus?! Az emberi méltóság mily alantas, aljas megtaposása?! Tíz nehéz esztendő következett. „Engem az ifjúsággal való foglalkozástól eltiltottak.” Nemcsak a katedráról taszították le, neve alatt semmilyen írás nem jelenhetett meg. A szellemet azonban nem lehetett palackba zárni. Megtalálta azt a szelepet, azt a rést, ahol kitörhet, ahol közvetve nevelhet. Ekkor „jutott szóhoz” a hármas egyetemi képzettség harmadik szelete: a földrajz. A túrázástól, mely ifjúkorától szenvedélye volt, nem tilthatták el. Márta nénivel közösen, álnéven írták cikkeiket – száznál is többet – a helyi lapban és másutt is. A várost övező hegyek, a közeli és távoli kirándulások élményanyaga sűrítődött bennük a szülőföld megismertetésének szándékával. Az általuk leírt természetből a teremtett élet szentsége áradt, a táj sokszínű varázsa, a szülőföld ezernyi csodája tárult az olvasók elé, ízes nyelvezetbe, fegyelmezett gondolatmenetbe burkolózva. A földrajzi ismeretek mellé odaszegődött a hegyekhez, vizekhez, tájakhoz kötődő történelmi, néprajzi, népköltészeti, néprajzi értékek, hagyományok leírása. A látszólag semleges, csak a természetre fókuszáló cikkekben Németh László szavainak – „a megismerés: megértés, a megértés: szeretet” – szelleme jutott kifejezésre: ismernünk, szeretnünk kell azt a tájat, mely bölcsőnket ringatta, azt az életteret, amely eleink és a magunk sorsát körülhatárolja.
A Crişan utcai szerény lakás ezekben az években vált virtuális zarándokhellyé, hova tanítványok, barátok, a szép szóra, emberséges hangra szomjazók betérhettek. Az ajtó mindig nyitva állt. A hatalom szorítása is enyhült. Visszakerült a katedrára. Nyugdíjazásáig taníthatott latint, földrajzot, olyan „semleges” tárgyat, melyekkel, úgymond, nem mételyezhette a tanulók gondolkodását. Magyar irodalmat? Azt nem! A nyugdíjas évek nyugalma még bensőségesebbé tette életüket. Jóska bácsi az asztal sarkánál olvas, írogat; Márta néni az ágy sarkában ülve köt, horgol. Csodálatos életkép. Az élet küzdelmei elnyugodtak. Két bölcs, idős ember az külvilág eseményei fölött töprengve, emlékek világában élik életüket. Megtanulhattuk tőlük, hogy az élet a diktatúra idején sem volt csak fehér és fekete. Az emberek sem. A legrosszabbakban is felcsillant valami emberi, valami olyan vonás, mely arra int: hinni kell az emberben. A kétségbeesésnek, a reménytelenségnek nem szabad elhatalmasodnia bennünk, hisz az megbéklyózza a gondolkodást, a cselekvést, megöli a hitet. E szoba–konyhás lakás félhomályában a szellem világított, valami megfoghatatlanul mély emberség. Az előrehaladott életkor, a rájuk törő kór ellenére is derű és életkedv sugárzott belőlük. Magányos, békés hely volt, menedék a világ zaja elől? Az is lehetett volna. De nem volt az! Hisz naponta tucatnyi ember kopogtatott be, hozza a híreket, a postás leveleket kézbesít, a világ minden tájáról, folyóiratokat hoz, melyek újabb s újabb ablakot nyitnak a világra. Lépést tartottak a politikai eseményekkel, véleményük volt mindenről. A hajdani tanítványok be sokszor érezhették, ihatták magukba e falak közt a feléjük sugárzó szavak bölcsességét, oszlott csüggedésük, tanácstalanságuk, kishitűségük egyéni sorsuk s a világ dolgaiban?! Innen mindenki bizakodva, új energiákkal, reménnyel telítetten távozott. Az évek, évtizedek során felhalmozott szellemi kincseknek távolabbról is „akadt vevőjük”. Vita Zsigmond a Jókai Erdélyben című kötetéhez kér kiegészítést, pontosítást; a Beszterce–Naszód megyei George Coşbuc emlékház vezetője a nagy román költő XIX. nagybányai és környékbeli magyar fordítóiról – Brán Lőrincről, Révai Károlyról, Kibédi Sándorról kér adatokat és köszöni meg hálás szavakkal azokat.
Az 1989-es fordulat szabad levegője mintha megfiatalította volna a közel nyolcvan éves tanár urat. Az előző évtizedek felhalmozott kincsei napvilágra kerülhettek. Jóska bácsi fáradhatatlannak bizonyult. „1990-től egymást követték az évfordulók, emléktábla–avatások, s az ezekhez fűződő, a Bányavidéki Új Szóban, Keresztény Szóban, Vasárnapban megjelent írásaim. Írtam Németh Lászlóról, Petőfiről, Teleki Sándorról, Tótfalusi Kis Miklósról, Kovács Dezsőről, Reményikről, Szentjóbi Szabó Lászlóról, Adyról, Tersánszkyról, Teleki Blankáról, Móricz Zsigmondról, Bajor Andorról, a műfordító Oşan Luciáról, s írtam műemlékeinkről és a centenáriumra készülő nagybányai festőiskoláról. Egymás után jelentek meg előbb az RMDSZ, majd az itteni EMKE kiadásában emlékfüzeteink, melyekben Németh László életét, Szilágyi Domokossal kapcsolatban Váradi Emese költészetét, Petőfi nagybányai, majd koltói kapcsolatait, a sokoldalú Teleki Sándor munkásságát ismertettem.” E termékeny évtized kimagasló gyümölcseiként tartjuk számon az ő kezdeményezésére s szellemi irányítása alatt született, a Misztótfalusi Kis Miklós Közművelődési Egyesület kiadásában megjelentetett EMKE–füzeteket. „Célunk, hogy a sorozatosan megjelent kötetek biztosította keretek között hiteles tájékoztatást nyújtsunk a Bányavidék múltjáról és jelenéről, elősegítve ezzel anyagi és szellemi értékeink, történelmi, művészeti és művelődési hagyományaink teljesebb megismerését.” Tanácsaival, eligazító és buzdító szavaival ott állt minden nagyszabású rendezvény mögött. Nagy, köteteket kitevő, egy bizonyos gondolatmenetre felépített műveket, köteteket nem hagyott ránk, de számlálatlanul szórta tudásának millió gyöngyszemeit, melyek beépülhettek a kortársak emlékezetébe, ismeretvilágába.
A 2004 áprilisában bekövetkezett halál egy csodálatos életpályát zárt le. A hajdani tanítványok, őt tisztelők nevében mondhatjuk: Köszönjük a sok évtizedes munkát, köszönjük a biztatást, a reményt, a hitet, amit ő adott, ad nekünk halála után is. Mit nyújthatunk cserébe mi, a társadalom? Az általa elültetett és megtermékenyített gondolatok szárba szökkenését, erőnk és képességeink szerinti cselekvést, munkát. Elismerő szava volt s marad a legértékesebb díj, amit valaha is érte kaphattunk. Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület által nyújtott a Kun Kocsárd–díj (1998), a Magyar Művelődési Minisztérium adományozta Pro Cultura Hungariae Díj (1999), a Nagybánya Díszpolgára megtisztelő kitüntetés (2000) szerény jelképe annak, hogy személyiségét, sok évtizedes munkásságát megbecsülték. Ehhez társul most a Romániai Magyar Pedagógus Szövetség nagybányai szervezetének kezdeményezése, a kiváló érdemeket elért nyugalomba vonuló pedagógusokat megillető Metz József Díj megalapítása, beszédes jeleként annak, hogy a közösségért, a jövő nemzedékért végzett munka ma és mindenkor, mindenhol megbecsülést érdemel. Oly tanáregyéniség kultuszát szolgáljuk vele, aki holta után is megérdemli tiszteletünket. Hisz személyiségében, a tanári katedrán megtestesítette azt, amiről József Attila így írt: „Ne légy szeles. / Bár munkádon más keres – / dolgozni csak pontosan, szépen, / ahogy a csillag meg az égen, / úgy érdemes.” Metz József életpéldája, tanítása fénylő csillagként ragyog Nagybánya szellemi égboltján.
Máriás József
A cikk megjelent: a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége, A SZÖVETSÉG HÚSZ ÉVE folyóiratban – 2011.
A Metz József grafikát Kása Dávid készítette, másolata látható a http://telekihaz.erdely.org honlapon.