A prózához szokott újságírónak nehéz feladat versről írni. Nehéz, de annál nemesebb. Rendkívül megtisztelő felkérést kaptam Barcsy Lajos barátomtól. Több alkalommal az évek során figyeltem azt a nemes tevékenységet, melyet a nagybányai „Teleki Blanka” Nyugdíjas Klub végzett. Olyan rendezvényeket sikerült szervezniük, melyek a szépet, a jót, nemes célokat szolgálták lelkes tagságukkal. Elérkezett a jubilálás ideje! Tíz éves lett a versmondás! A kezdetben bátortalanul, de nagy lelkesedéssel induló Petőfi-napi versmondás megbecsült, elismert lett, nemzetközivé vált!
Ennek okán bátorkodom szólni és gratulálni versmondóknak, szervezőnek, előadóknak és hallgatóknak egyaránt.
A vers öregebb a prózánál. Versek voltak az emberi kultúra első írásai és versbe, dalba, foglaltattak még minden írásnak előtte a vallásos bölcsességek és történelem, törvény és tudomány. És a világirodalom történetén végig mindenütt kimutatható, hogy elébb fejlődött ki a vers és csak azután a próza, nyugodt és hűvös alkonyata, forró, szikrázó ujjongó napoknak. És az egyén fejlődésében is elébb jelenik meg a vers. Íme a vers ez a sok mesterséggel és körülményességgel ékszernek kovácsolt valami elsőbb, kezdetlegesebb kifejeződése a léleknek a prózánál.
A szavalat gyönyörűségéről sokan értekeztek és jogosan tették fel a kérdést: jelenthet-e olyan élményt a hallgató számára a szavalat, az interpretálás, mintha például zenét hall, vagy szobrot lát, vagy képben gyönyörködik? – Vagy, jelenthet-e többet, vagy mást a laikus számára, ha előadva hallja a költő művét, mintha maga olvassa?
Aki valaha fiatal korában szeretett szavalni, az mind emlékezhet rá, mint villant meg benne nem egyszer váratlanul a pillanatnyi elragadtatás hevében a szavalt költemény egy-egy szépsége, mint alakult ki benne lassankint mind jobban a költemény költői tartalma s mint jutott ezzel közelebb általában a költészet megértéséhez. Karithy Frigyes szerint nem teljes és befejezett a leírt vers, éppen úgy, mint édestestvére, a zenemű, nem fejezte be hivatását, mikor még csak a papíron van. Természeténél fogva olyan valami a vers, amit elő kell adni. Ritmus és hangulat, indulat és érzés – oly dolgok ezek, melyek világosan és kifejezetten interpretálásra várnak, s csakis azzal fejezték be hivatásukat, éppen úgy, mint a zenemű.
Horatius értékelése mutatja, hogy: “Szórakozást nyújt vagy használni szeretne a költő,
vagy mi az életben gyönyörű s jó, mondani együtt.”
Mi az életben gyönyörű s jó, ezt fedezték fel a Nyugdíjas Klub tagjai, versmondói.
2001-ben született meg a gondolat Barcsy Lajos fejében. Tisztelegni legnagyobb költőnk Petőfi Sándor előtt, a koltói Petőfi napokat arra használni, hogy nemzetközi versmondó vetélkedőn találkozzanak a műfaj kedvelői. Már elején kialakult a megtisztelő részvételi szándék. Felsőbánya, Misztótfalu, Magyarlápos, Domokos, Szinérváralja, Koltó, majd Kiskend (Maros megye), és határon túli szervezetek részéről Meztőtúr, Kenderes, Szolnok műkedvelői jelezték részvételüket, majd a következő évek vetélkedői alkalmával a jelenlét egyre gyarapodott.
Nem kimondottan versenyrendezvényként kellett kezelni az évek során ismétlődő fellépéseket. Inkább a versrajongók összejövetele volt, ismerkedések, bemutatkozások, egymástól való tanulás lehetőségének örömét kínálta. Lírai körutazást tettek a szavalók a magyar költőszellemek nagyjai között. Állandóan erősítette a hitet és büszkeséget, hogy magyarnak születtek, a versek gyönyörűsége megpezsdítette az egy nyelvet beszélők vérét. A jelentkezők „szépkorúságáról” külön kellene szólni, dicsérni. A magyar vers üzenetét tolmácsolták és teszik továbbra is, nagy szeretettel, odaadással, lelkülettel és tudással.
Gondok is voltak bőven és lesznek továbbra is. Nyertesek is bátoríthatták egymást egy következő fellépés erejére. A korabeli sajtót lapozva, érdemes észrevétel ismétlődött meg bennem. Azokat, akik az irodalmi pódiumra lépésre szánták magukat, nem az érvényesülés, a maguk mutogatása, a hiúság, vagy éppen az anyagi haszon reménye vezette, hanem a félelem és a kétségbeesés nyelvünk és nemzeti tudatunk romlása láttán. Ez adott különös jelentőséget minden év rendezvényének. A bátorság felér egy rendkívüli erénnyel, természetességük közel állt személyiségükhöz, esetleges megtorpanásuk csak a rutin hiányát jelezte, a társadalmi keresztmetszet pedig éppenséggel csodálni való.
A zsűrik dolga sem volt irigylésre méltó. A „kiválasztottak” rangsorolása mindig nehéz, főleg, ha mindenki kiválasztottnak tekinthető. A tíz éves versmondás „hőseit”, úgy gondolom, számomra hiba lenne felsorolni. Nem is teszem, hiszen, ha egyet is közülük kifelejtenék, a legnagyobb tévedés lehetne, mert egytől egyig a lélek nemesítőinek számítanak, amit Sommerset Maugham is alátámasztott: “A mű által kiváltott érzelmeknek csak akkor van értelme, ha nemesítik a jellemet vagy cselekvésre sarkallnak.”
A Teleki BlankaNyugdíjas Klub tagjai, a versmondók cselekvésre sarkallnak: tegyünk a szépért, anyanyelvünkért, a szépkorúakért! Ne feledjük soha Petőfi Sándort, a verseny névadóját, aki annyi széppel ajándékozott meg minket.
Maradjon ez a hagyomány továbbra is még sokáig, hogy a szépkorúaknak sok örömöt nyújthasson!